Aktivizáljuk az értelmiséget a politikai kultúra mellett.

A populizmus hódításának feltétele az értelmiség bukása, amihez az alább részletezett folyamat vezet. A bajból való kijutás sem történhet az értelmiség nélkül. Ha az értelmiség felsorakozik a politikai kultúra mellett, akkor a populizmus olyan szellemi kapacitással találhatja magát szemben, ami esélyes kihívója lehet a korlátlan erőforrással rendelkező marketing műhelyeknek.

Az értelmiség bukása

Azokban a társadalmakban, amelyekben a populizmus olyan mértékben előretört, hogy kormányzati pozícióba, sőt hegemón helyzetbe került, az értelmiség látványos bukás érzését, magába fordulását figyelhetjük meg. Ha igazi értelmiségiekkel, például egyetemi professzorokkal vagy orvosokkal beszélgetünk, akkor politikához érve előjönnek az olyan panaszok hogy: "ez polgárháborúhoz fog vezetni" és hasonlók. Gyászolják a társadalmat, amit kultúrája, múltbéli nagy szellemei (Kazinczy, Jókay, Széchenyi stb.) nem tudtak megóvni a kulturális süllyedéstől, amiből nem látnak kiutat. Csak az veheti észre a kiutat, aki belátja saját hibáját. A kiút a cselekvő értelmiségben (is) van.

A populista hegemónia szükséges feltétele, vagy legalábbis elősegítője az értelmiség hibás működése, ami két irányban nyilvánul meg: az egyik a politikusokhoz, a másik pedig a tömeghez való hozzáállás.

A politikus legfontosabb funkciója, hogy közvetítsen az értelmiség és a társadalom között. Az értelmiség közvetlenül nem tudja irányítani a társadalmat, mert annak legnagyobb részét a tömeg alkotja, amely nem érti mit mond. Szüksége van a politikusra, aki maga is részben értelmiségi lévén, érti az értelmiséget, és le is tudja azt fordítani a tömeg számára befogadható nyelvre. A politikusnak is szüksége van az értelmiségre, mert nélküle nem rendelkezhet azzal a szellemi háttérrel, ami küldetése teljesítéséhez kell. A politikusnak és az értelmiségnek ezt az egészséges szimbiózisát az értelmiség türelmetlensége, szereptévesztése szokta elindítani a bomlás felé, megágyazva ezzel a populizmus számára, amely már egyébként is kopogtat, mivel a folyamatot - az értelmiségnek a hibás reakcióját - már maga a populizmus váltja ki, azzal, hogy kihívás elé állítja az idealista politikusokat, akik ennek hatására, a szokásosnál nagyobb mértékben kénytelenek maguk is populista módszereket használni a maguk szabta határokon belül. Ezek a határok túl tágnak bizonyulnak az értelmiség számára, amely így összemossa a minőségeket, és nem mindig veszi észre az óriási különbséget a számára halálos populista, és a hozzá lojális, vele egy csónakban evező idealista között. Az értelmiség nem érti, hogy a politikus nem beszélhet számára kifogástalanul, kompromisszumokra kényszerül értelem és érzelem között, mert neki a tömeggel kell szót értenie. Az ő ízlésüknek megfelelő megnyilvánulásokat, tiszta helyzeteket követelnek a politikustól, és ezzel lehetetlent követelnek, olyan szakmába avatkoznak, aminek nincsenek tisztában a gyakorlati törvényszerűségeivel. A politikus érti a népet, ő tudja, hogy mik a lehetőségek, mit lehet és mit nem. Ennek a szereptévesztésnek kétféle kimenetele lehet.

Az egyik, hogy a politikus aláveti magát az értelmiség akaratának, és úgy kezd működni mint egy értelmiségi. Ez esetben elveszíti támogatottságát, érdekérvényesítő képességét, mert a tömeggel nem lesz képes szót érteni, a tömeg nem fogja őt érteni, hitelét veszti. Az így meggyengült politikus pedig már képtelen betölteni a közvetítő szerepet értelmiség és tömeg között, tehát az értelmiség számára is értéktelenné válik.

A másik lehetséges kimenetel a politikusnak az értelmiségtől való elidegenedése. Az idealista politikus bizalmatlan és reményvesztett lesz az értelmiséggel szemben, amely őt elárulta, amely kigúnyolta, nyilvánosan lejárata, minősítette és vádolta, a közös hajójukba a vizet lapátolta. Az idealista politikus ettől nem válik populistává; tovább folytatja harcát, de már gyengébben, magányosabban, eszköztelenebbül. Ez pedig ideális helyzet az ő örök ellensége, a populista politikus számára.

A populistának nincs szüksége az értelmiségre, mert nincs olyan célja, amihez a társadalom szellemi kapacitásának mindenkori csúcsra járatása kellene. Ő nem akarja kihozni a maximumot a társadalomból. Ő csupán népszerűséget, sikert, elismerést, és az ebből következő hatalmat akarja, ehhez pedig nem kell értelmiség, sőt az inkább csak zavaró tényező. Neki marketingesek kellenek.

A populista tehát felrúgja azt a hagyományt, hogy az értelmiség a politikusokkal együtt kormányozza a társadalmat, és az értelmiség abban a helyzetben találja magát, hogy kihagyták a hatalom gyakorlásából, nincs többé szava, nem kérik ki még a véleményét sem. Ettől pedig szenved. Érzi, tudja, hogy a társadalomnak szüksége lenne rá. Annál is inkább, mert a populizmus természetéből adódósan éppen most történnek a legnagyobb őrültségek, a legsúlyosabb károkozások a társadalom ellen a politika felől. Tehetetlennek érzi magát, és nem érti hogyan jutottunk idáig. Azt gondolja valami általa nem befolyásolható szerencsétlenség vezetett ide, és nem látja saját szerepét ebben a szerencsétlenségben. A megoldás pedig magától értetődő. Ne kövessük el újra ugyan azt a hibát. Sőt, ellenkezőleg: támogassuk, bátorítsuk, szolgáljuk ki az idealista politikusokat, dolgozzunk alájuk, készítsünk nekik módszertant, taktikákat, terveket, hogy harcukban ne legyenek eszköztelenek. Ez az értelmiség feladata a politikában. Nem az, hogy televízió interjúkban vagy hetilapokban egymás között vagy a munkahelyen újra és újra felismerjék, hogy milyen rossz a helyzet és mennyire gonoszak a populisták. Az az értelmiségi, aki lemond egyet a sok-sok semmire nem való tv beszélgetésből vagy újságcikkből, és az így felszabaduló idejében segít valamelyik idealista politikusnak, az többet tesz mint a többiek. Ha az értelmiség ezt felismeri, akkor létre fognak jönni munkacsoportok, amik azon fognak dolgozni, hogy az idealisták küzdelmét megkönnyítsék vagy akár közvetlenül kommunikáljanak a tömeggel, fejlesszék annak politikai kultúráját. Ezeken a helyeken munkát talál a tettvágy, és az értelmiségnek nem kell többé lemondó beletörődéssel tekintenie a politikára. Addig is, aki egyedül van, az is meg tudja találni a tennivalót. Elég csak a célt tisztázni és a lehetőségek máris adják magukat. A cél pedig nem az, hogy más értelmiségiekkel együtt újra meg újra megtegyük a frappáns megállapításainkat, hanem az, hogy közelebb kerüljünk a tömeghez, akár közvetlenül, akár az idealista politikusokon keresztül.

Értelmiség és tömeg

Az értelmiség hibás működésének másik iránya a tömeg, amelynek csak a szellemi beállítottságú tagjait fogadják el igazán, a másik még nagyobb csoportot, a gyakorlati emberek csoportját viszolyogva tolják el maguktól, és nem foglalkoznak velük. Ennek a hozzáállásnak kitűnő jelképe a tömegember kifejezés, ahogy az értelmiségiek és más szellemi emberek nevezni szokták őket. Az így magára hagyott "tömegember" pedig kitűnő bázis a populisták számára, akik egyáltalán nem viszolyognak tőle, éppen ellenkezőleg: a legideálisabb létformát üdvözlik benne.

Természetesen a gyakorlati embereknek megvannak azok a tulajdonságaik, amik kiváltják a szellemi emberek és értelmiségiek ellenérzését, és ugyanígy a szellemi emberek is sokszor ingerelik, bosszantják a gyakorlati embereket, eltérő szokásaikkal, számukra nehezen érthető motivációikkal. Mindezeken érdemes felülkerekedni, megérteni és elfogadni egymás természetét. Az elfogadást az értelmiség tudja elindítani, mert neki van lehetősége megérteni ennek szükségességét.Ha erre nem vagyunk képesek, ha nem tudjuk legyőzni ellenérzéseinket, sérelmeinket és megértéssel viszonyulni polgártársainkhoz, akkor talán frappáns és arányos büntetésként kapjuk a populistákat.