A ferde szándékú politikai erők, és a velük lépést tartani igyekvők nagy sikerrel működtetik aktivistáikat szakmai szerepekben. Az ilyen pártaktivisták legtöbben álújságírókként tevékenykednek, de gyakori a szakértőként való szerepeltetésük is többféle területen: biztonságpolitika, politológia, alkotmányjog stb. Természetesen, ennek a manipulációnak minden formája káros a politikai kultúrára nézve.

A károkozás mérséklése érdekében érdemes közérthető logikát használni az imitátorok kiszűrésére. Erre alkalmas a szándék alapú megközelítés. A szándék (vagy motiváció) kérdése az, ami az újságírót minden körülmények között képes megkülönböztetni a pártaktivistától. Az újságíró a valóságot hivatott feltárni, és számára másodlagos, hogy az milyen viszonyban áll saját világnézetével vagy pártszimpátiájával. Ezzel szemben a pártaktivista a pártérdeket igyekszik szolgálni, és számára a valóság az, ami másodlagos. Persze mindkettőjüknek könnyebb a dolga, amikor a valóság éppen egybeesik pártszimpátiájukkal, és nem kell választaniuk a kettő között, de amikor választaniuk kell, akkor eltérően döntenek: az újságíró fő szabály szerint a valóságot választja, az aktivista pedig a pártot.

Genealógiájuk és szocializációjuk is különbözik. Egészen más személyiségjegyek és hatások vezetik az embereket az újságírói hivatáshoz mint a pártmunkához. Közegük elismerését pedig az újságírók a feltárt igazság, míg az aktivisták a párt számára való hasznosság mértékében kapják. Emiatt nem reális az álújságírók és foglalkoztatóik által terjesztett vélemény, ami szerint minden újságíró politikai érdekeket szolgál, tehát nem is léteznek igazi újságírók, csak újságot író aktivisták. Ez a vélemény figyelmen kívül hagyja az emberi érzelemvilágot. Hasonló ahhoz, amikor valamely összeesküvés elmélet nagyvonalúan eltekint a történészi álláspontoktól, mondván, hogy a történészek is benne vannak az összeesküvésben. Aki látott már történészt közelről, az tudja, hogy ezek az emberek megszállottjai a történelemnek, és őket hamisításra rávenni egyenként is nehéz, tömegesen pedig valószínűleg lehetetlen lenne.

Újságíró és álújságíró között tehát a megbízható választóvonal nem kívül, hanem az adott személyen belül, annak szándékaiban van. Ha külső paraméterek alapján próbálunk szűrni, akkor eredményünk vitatható lesz. Gyakran hivatkozott külső paraméter például a tulajdonosi háttér. Mondhatnánk, hogy akinek a munkáltatója erősen kötődik valamelyik politikai szereplőhöz, az nem újságíró, hanem annak a politikai szereplőnek az aktivistája. Igen ám, de sok esetben a valódi újságírók munkáltatói is erősen kötődnek politikai szereplőkhöz. Léteznek ugyanis egyenes szándékú pártok, civil szervezetek vagy akár kormányok is. Ezek a valóság megismertetésében érdekeltek, ezért média-tulajdonosként valódi újságírókra is szükségük van. Másik külső megközelítés az újságírói autonómia vizsgálata. E szerint valódi újságíró az, akinek nem szólnak bele a munkájába, lehetősége van azt írni, amit jónak lát. Ez szintén vitatható, mert sokszor az álújságírók munkájába sem szól bele senki. Ők aktivistaként maguk is hisznek a pártban, vagy érdekeltek annak erősítésében, így nem szükséges folyton a marketing központból terelgetni őket ahhoz, hogy a párt érdekeit szolgálják a valóság helyett. Ezért tudnak meggyőzően érvelni azzal, hogy ők ugyanolyan autonóm újságírók, csak másokkal ellentétben büszkén vállalják a politikai hovatartozásukat.

Marad tehát a szándék, mint nehezen vitatható különbözőség újságírók és pártaktivisták között. Ez ugyan belső jellemző - közvetlen tudása csak az adott személynek magának lehet arról, hogy ő egy újságíró vagy egy aktivista motivációival rendelkezik-e -, mégis megismerhető kívülről is, mert az újságírók és az álújságírók munkái egyaránt nyilvánosak. Akinek a szövegeiből, médiaszerepléseiből az derül ki, hogy a világ történései közül csak azok foglalkoztatják, amiket a párt érdekeinek megfelelően tud értelmezni, az valószínűleg nem újságíró. Ez a fajta szűrés tehát nem kíván nagy erőfeszítést, és bárki számára elérhető, akinek éppen realitás igénye adódik.

Ezzel szemben a tulajdonosi háttér és az újságírói autonómia kérdésében nehéz eligazodni. Kevés ember annyira motivált - és a céginformációk területén jártas -, hogy maga győződjön meg a tényleges médiatulajdonosok kilétéről. Azt pedig igazán csak a bennfentesek tudhatják, hogy kinek az írásai születnek közvetlen politikai utasításra. Erről bizonyosság hiányában legtöbben inkább csak elhiszik a számukra legéletszerűbb értesülést, így a téma sokszor a hitviták világába kerül. A politikai hitvitákat pedig nem a realitás, hanem a manipulációs hatékonyság dönti el, ezért megjelenésük és folytatásuk nem segíti a politikai kultúra fejlődését.

Újságíró az, aki tartalomkészítő tevékenységét az ahhoz szükséges szakmai ismeretek birtokában, a valóság feltárásának elsődleges szándékával végzi. A szándék alapú megközelítéssel létrejövő definíció alkalmas arra, hogy a hitviták területéről a logika felé terelje a véleményalkotást.

Ugyanezzel a logikával például híradó az a médiatartalom, amely a közelmúlt - kizárólag jelentőségük alapján kiválasztott - történéseit a valóság feltárásának elsődleges szándékával mutatja be. Ha az események kiválasztásánál nem a jelentőség az egyetlen szempont, hanem mellé kerül a párt érdekében történő manipuláció is, akkor az nem híradó, hanem politikai marketing termék, amit azért adnak elő híradós formában, hogy a valódi híradók hitelességéből részesüljön.

Jelenleg (frissítve 2024‐ben) az egyenes szándékú politikai szereplők és az érintett szakmák részéről általában nem történik meg az imitátorok logikai leválasztása. Nagyjából akadálytalanul érvényesül a manipulátorok értelmezése, miszerint az újságíróként működtetett pártaktivisták nem pártaktivisták, hanem olyan újságírók, akik nem függetlenek. Ez az értelmezés konszenzust élvez, és két ütemben okozza a valódi újságírók hitelességvesztését. Az első a szóhasználat hatása: ha az álújságíró megnevezése nem pártaktivista, hanem újságíró, akkor kevesen érzékelik a különbséget, hiába beszélünk a függetlenség kérdéséről. A másik az előnytelen vitapozíció, amit eredményez: ha az újságot író pártaktivista nem pártaktivista, hanem olyan újságíró, aki vállaltan nem független, akkor a valódi újságíró kényszerül magyarázkodni minden olyan esetben, amikor a függetlenségét vitatják. A függetlenség pedig - a mazsolázgatás nevű manipulációs technikával - hatékonyan vitatható mindaddig, amíg a társadalom politikai kultúrájának aktuális fejlettségi szintjén kevesen hajlamosak az árnyalatok érzékelésére. Bármely támogatóról hihetően állítható, hogy ő megvette az újságírót, aki így nem független, hanem képmutató, szemben a pártaktivistával, aki őszintén vállalja függőségét.

A szándék szerinti szűrés elmaradása miatt tehát a pártaktivisták sikeresen részesülnek az újságírók hitelességéből, az újságírók pedig a párt hiteltelenségéből. A ferde szándékú pártok számára mindkét irány kedvező. A közvélemény manipulálása könnyebbé válik attól is, hogy a párt marketing termékei hitelességi többletet nyernek, és attól is, hogy az emberek bizalma az újságírókban csökken, nem tudják honnan tájékozódjanak, valóságérzékelésük meginog.

A kérdés nem egyszerű; érthető és indokolt az az álláspont is, hogy az újságot író pártaktivisták újságíróknak számítanak. Hiszen újságot - vagy annak látszó terméket - írnak, és sokan közülük komoly szerkesztőségekben teszik ezt, amelyekre akár még etikai és minőségi szabályok is vonatkozhatnak. Vannak köztük akik még szakmai képzettséggel is rendelkeznek, és valódi újságírókként dolgoztak mielőtt pártaktivisták lettek. Sőt, ritkán, de az is előfordul, hogy valaki egyszerre működik valódi újságíróként, és újságot író pártaktivistaként. A valódi újságírók részéről is érthető, hogy kollégáiknak tekintik ezeket az embereket, hiszen sok esetben közös élmények, tanulmányok, munkahelyek kötik össze őket.

Ugyanakkor az is nehezen vitatható, hogy az újságírói hivatás a valóság feltárásáról szól, és aki nem ezt, hanem egy párt szolgálatát tekinti feladatának az nem újságíró, hanem valami más.

A sajtószabadság azért szükséges intézménye a demokráciának, mert nélküle a nép nem képes gyakorolni a hatalmát. Az emberek csak akkor kerülnek tényleges döntési helyzetbe, ha valós információkkal rendelkeznek országuk ügyeiről. Ennek hiányában nem ők döntenek, hanem az a csoport, amelyik a sajtószabadságot a maga érdekei szerint korlátozza. Újságírók nélkül természetesen fölösleges a sajtószabadság, hiszen nincs sajtó sem. Hasonló a helyzet akkor is, ha az emberek nem tudják ki az újságíró és ki nem. Ebben az esetben a főhatalmat a nép helyett a legnagyobb manipulációs lehetőségekkel rendelkező csoport gyakorolja.