Saját vélekedéseit mindenki elsősorban reálisnak szeretné tudni, szándékosan senki nem kíván valóságtagadó, alternatív valóságban élő, vagy manipulált lenni. Olyannak akarunk látni mindent, amilyen valójában: a világot, a környezetünket és saját magunkat is. Ez a természetes törekvés ideális alapja lenne a fejlett politikai kultúrának, mert a társadalom valós érdekeinek felismeréséhez szükséges reálisan látnunk a körülményeket (lásd a politikai kultúra fogalmát).

A gyakorlatban azonban realitás vágyunk teljesülését sok minden akadályozza: szocializációs sérüléseink (példa), információhiány (példa), társas hatások, elszenvedett sérelmeink, indulataink, alantas ösztöneink, hormonháztartásunk ingadozása, külső manipuláció és sok egyéb. Sokszor ezek a hatások formálják vélekedéseinket, nem pedig mi magunk. A sodródó ember ezért nem saját maga dönt véleményeiről, nincs kontrollja felettük.

Sodródás azonban csak ott van, ahol nincs tudatosság. A tudatos véleményalkotás egy szokás, amivel megőrizhetjük vagy visszakaphatjuk az irányítást a saját vélekedéseink fölött, így azok elsődleges célja a valóság értelmezése lesz.

A tudatosság a véleményalkotás több szintjén megjelenhet:

1. szint: az alapoknál.

Amikor véleményt alkotunk, vagy amikor meglévő véleményeink helyességét vizsgáljuk, tudatosíthatjuk magunkban a célt. Hogy az nem valamelyik alantas ösztönünk követése, nem is a többséghez igazodás, nem is szeretett pártunk aktuális narratívájának az igazolása, hanem a realitás.

2. szint: a beérkező információk feldolgozásánál.

Odafigyelhetünk saját érzéseinkre és gondolatainkra. Tudatosan szemlélhetjük, hogy melyik információ mit vált ki bennünk, és miért gondoljuk az aktuális témáról azt, amit.

Ettől még lehet, hogy a végén ugyanaz lesz a véleményünk az adott témában, mint tudatosság nélkül lett volna, de ez a vélemény így a saját, tudatos döntésünk eredménye lesz.

Ha például a párt azt mondja valamire, hogy "A", azt nem csak tudatosság nélkül, hanem tudatosan is a saját véleményünké fogadhatjuk, akkor is, ha egyébként a valóság "B". Ez akkor lehetséges, ha már korábban kialakult bennünk egy meggyőződés, ami szerint a pártnak mindig igaza van. Ez esetben a tudatosság a következőképpen jelenik meg: megvizsgáljuk, miért gondoljuk azt, hogy "A", és arra jutunk, hogy azért mert olyan erős bizalom - vagy egyéb kötés - él bennünk a párt iránt, ami miatt az önálló véleményalkotás lehetőségéről, és bármilyen, a pártétól eltérő megfontolásról érdemes lemondanunk. Az önvizsgálat miatt az így átvett vélemény tudatos lesz, mert a párttól vettük ugyan át, de az átvétel a saját döntésünk alapján, tudatosan történt. Ezzel szemben, ha nem figyelünk tudatosan az érzéseinkre, gondolatainkra, akkor nem lesz tudomásunk arról, hogy ezt a véleményt a párttól vettük át, arról pedig főleg nem, hogy miért vettük át.

A sodródó ember a manipulátortól származó véleményéről általában azt gondolja, hogy az magától alakult ki, sőt, akár nem is vélemény, hanem kezdet és vég nélküli adottság, maga az igazság. Tudatosság nélkül tehát, amikor a számunkra kedves külső forrás azt mondja, hogy "A", akkor mi nem a valóságot látjuk, ami annyi, hogy elhangzott egy állítás, hanem maga az állítás ("A") lép a valóság helyébe.

3. szint: meglévő véleményeink ellenőrzésénél.

Időnként realitás vizsgálatnak vethetjük alá vélekedéseinket. Ilyenkor megnézzük, hogy az adott véleményünk honnan jött, mi váltotta ki, mióta létezik. A tudatosságnak talán ez az ellenőrző szerepe a legfontosabb a politikai kultúrára nézve, mert ez kiutat kínál a manipulációk és tévhitek csapdájából.

Tudatosság nélkül a sikeres manipuláció áldozatai legtöbbször hosszú időre, akár életük végéig beleragadnak tévhitekbe, amelyekre aztán újabb és újabb tévhitek rakódnak, a valóság pedig beláthatatlan távolságba kerül. Ez a jelenség a politikai kultúrát tragikusan alacsony szinten képes tartani, mert sem a társadalom, sem saját érdekeinek felismerése nem várható olyan embertől, aki messzire szakadt a valóságtól.

A tudatos önellenőrzés viszont képes kikezdeni a tévhitek stabilitását, így azok újra és újra kihívás elé kerülnek. Az egyébként kizárólagos távolodás helyett ezzel lehetővé válik a valósághoz való közeledés is, ami azt jelenti, hogy a korábbi sikeres manipuláció nem garantálja az áldozat tudatának végleges foglyul ejtését.

Az alábbi, politikán kívüli példán keresztül megfigyelhető a tudatosság működése a véleményalkotás mindhárom szintjénél.

Valamikor tizenéves koromban találkoztam azzal az állítással, hogy egy hipermarketben dolgozó pék szerint ők nem is lisztből sütik a kenyeret, hanem valami fehér porból, ami csak hasonlít a liszthez. Nem emlékszem, hogyan jutott el hozzám ez az információ - talán tévén keresztül, de az is lehet, hogy valaki mondta. Elhittem, és az lett a véleményem, hogy annak az áruháznak (nevezzük X áruháznak) a saját márkás lisztje nem jó, nem szabad használni, még ártalmas is lehet. Ez a vélemény minden tudatosság nélkül alakult ki bennem. Akkoriban eszembe sem jutott azon gondolkodni, hogy milyen véleményeket szeretnék: reálisakat-e vagy például inkább érdekeseket. Az alapoknál (1. szint) tehát nem voltam tudatos. Természetesen az információ feldolgozásánál sem (2. szint): nem foglalkoztam azzal, hogy milyen érzéseket és gondolatokat vált ki belőlem a pék állítólagos nyilatkozata. Arról sem tudtam, hogy a saját gondolatok és érzések vizsgálata egyáltalán egy lehetséges, emberi tevékenység. Ellenkező esetben valószínűleg azt állapítottam volna meg, hogy az egészet én elsősorban azért gondolom igaznak, mert beleillik az aktuális világképembe. Nem sok mindent gondoltam akkoriban a világról, de annyit igen, hogy az emberek a végtelenségig önzőek és cinikusak, a nagyvállalatok pedig még annál is inkább. A haszon érdekében vásárlóit károsító áruház, és az ezen - elképzelésem szerint - mulató pékek tökéletesen megfeleltek várakozásaimnak. Igaznak kellett lenniük, mert erősítették a világképemet. Nem volt tehát szükségem semmilyen valóságvizsgálatra, nem érdekelt, hogy logikus-e az, amit elhiszek, és az sem, hogy mennyire tűnik megbízhatónak a forrás. Beértem annyival, hogy beleillik az elképzeléseimbe, vagyis tulajdonképpen annyival, hogy jól hangzik. Persze csak azért értem be ennyivel, mert mindez tudat alatt történt. Tudatosan biztosan nem fogadtam volna el, hogy azért tekintsek valamit igaznak, mert jól hangzik. Elkezdtem volna erősebb érveket keresni, elindult volna egy mérlegelés. Logikus a történet? Életszerű-e? Vajon létezik-e olyan fehér por, ami helyettesíteni tudja a lisztet, de olcsóbb annál? Közvetlenül a pék nyilatkozatát hallottam-e vagy csak valakit, aki állítólag hallotta a péket? Nem tartalmazza-e a történet a városi legendák gyakori kellékeit (szenzáció, közveszély, bennfentesség stb.)? Hogy ez a realitás vizsgálat milyen színvonalon történik, és milyen eredménnyel zárul, az már az aktuális ismereteimen és kritikai érzékemen múlott volna, de valószínűleg mindenképpen eredményezett volna némi kételkedést, nem lettem volna olyan biztos abban, hogy X áruházban gond van a liszttel. De mivel tudatosság nem volt, realitás vizsgálat sem történt, így minden kételkedés nélkül lett véleményem az, amit az állítólagos pék állítólagos nyilatkozata sugallt. Ennek következtében évtizedekig nem vásároltam ezt a lisztet, akkor sem ha éppen ez volt a legolcsóbb. Pedig közben észrevettem, hogy egy jó nevű, hazai malomban gyártják. Véleményemet hangoztattam is: - Á, a pékek szerint az nem is liszt csak valami fehér por - mondtam, a különleges tudásomra büszkén. Ez a megalapozatlan véleményem - vagyis hiedelmem - el is kísérhetett volna egész életemen át, ha egy napon nem lép be váratlanul az ügybe a tudatosság harmadik szintje, az ellenőrzés. Éppen X áruházban vásároltam, és éppen lisztet. A választékot felmérve a saját márkás lisztről a szokásos módon rögzítettem magamban, hogy az szóba sem jöhet. Ezúttal azonban - ami korábban soha nem történt - megkérdeztem magamtól, hogy miért. A kérdés pedig elindította azt a realitás vizsgálatot, amelynek eredményeképp néhány másodperc alatt el is vetettem a véleményt. Ez a gyorsaság valószínűleg annak köszönhető, hogy a vélemény alapjai már régóta túl gyengék voltak számomra, és eddig is csak azért tarthattak ki, mert nem kerültek tudatosításra. Lehet, hogy tizenéves koromban még elegendő alap volt az, hogy hallottam valami érdekeset, ami jól is hangzik, de később már nem. A vélemény elvetése persze nem jelenti azt, hogy biztos lennék a helytelenségében, csupán azt, hogy nem alapozok rá döntést és nem terjesztem, nem a véleményem többé. Ettől még lehet, hogy tényleg ártalmas az a liszt, de erre nincs nagyobb esélye a szememben, mint a többi lisztnek.

A példában szereplő eset szélsőséges, ezért szemléltetésre alkalmas, de a valóságban ritkán fordul elő, hogy egy régóta fennálló véleményünk alapjai olyan gyengének bizonyuljanak saját magunk előtt, hogy a tudatosság első érintésére összedőljenek. Általában inkább az történik, hogy a nem kellően megalapozott vélemény megmarad, csak gyengül. Nem hisszük ténynek vagy igazságnak, hanem valami ilyesmit gondolunk: "szerintem így van, de az is lehet, hogy nem így van; nem tudhatom biztosra". És ezzel elérkeztünk a tudatos véleményalkotásnak egy kellemetlen következményéhez, ami a bizonytalanság érzése. A világ bonyolultsága miatt a valóság az, hogy sok mindent nem tudhatunk biztosra. A tudatosság pedig a valósághoz visz közelebb, így kevesebb információt fogunk ténynek, biztosnak vagy igazságnak tekinteni. A tudatos ember gyakrabban gondolkodik valószínűségekben mint bizonyosságokban. A bizonytalanság pedig megterhelő annak, aki a bizonyosság illúziójához szokott. Ez az egyik nehézség, amivel találkozni fogunk, ha a tudatos véleményalkotást népszerűsítjük.